A XVIII. századból még egy érdekes, említésre méltó esemény van, ez pedig a pestis járvány. 1710-ben és 1739-ben Magyarország nagy területein dúlt a pestis. Környékünkön az első járvány Pilisvörösvárt, Pomázt és Törökbálintot érintette. Az 1739-es járvány több hónapig tartott, és a földesúri ill. egyházi összeírások szerint rengeteg áldozatot szedett. Az áldozatok száma például Budajenőn 178, Budakeszin 536, Budaörsön 266, Etyeken 299, Nagykovácsin 40, Pesthidegkúton 175, Budafokon 30, Ürömön 125, Borosjenőn 57, Zsámbékon 830 volt. (A különböző nyilvántartások miatt az adatok nem mindenhol egészen pontosak.) Községünk ?kezdeményét? 15 évvel a betelepítés után a pestis megkímélte, de a körülöttünk dúló járvány a szájhagyomány útján terjedő elbeszélésekben nyomot hagyott. A monda, melyet Bonomi Jenő 1939. április 23-án jegyzett fel Szentivánon, így szól: ?Nagyanyám mesélte, hogy két ember fáért ment az erdőbe. Mikor kiértek a Hosszú réti erdőhöz, nyomorúságos jajgatást hallottak. Minél közelebb értek, annál szörnyűbb lett a jajgatás. Aztán hazamentek és velük együtt gurult a földön valami, ami olyan volt, mint egy lisztszita. Mire haza értek, nagyon sokan meghaltak abban a betegségben, a pestisben. Amelyik udvarba az a valami begurult, ott az emberek kihaltak, amit kihagyott, abban a házban senki sem halt meg. Aztán hallottak a levegőben egy madarat énekelni: Egyetek borókabogyót és földi tömjént, akkor nem fogtok olyan hamar meghalni. Aztán ezek az emberek mentek és ástak maguknak ilyen gyökereket.?

Az 1848/49-es szabadságharcnak Pilisszentivánon nem voltak kiemelkedő eseményei, de régi elbeszélésekből tudjuk, hogy a Budai hegyvidék német lakosságában fennkölt érzéseket ébresztett az a gondolat, hogy apáik is megállták a helyüket, és bebizonyították a hazához való hűségüket. Az itt lakó emberek számára nem lehettek könnyű idők, amikor császári és orosz csapatok voltak beszállásolva a házakba és az emberek ki voltak szolgáltatva az ellenség kénye-kedvének. Bonomi Jenő, a budai hegyvidék tudós néprajzkutatója dolgozatot írt erről a témáról is (1943), melyben a környék német embereit szólaltatja meg. Az elbeszélések alapjában véve nem jelentősek, de a paraszti gondolkodásmódot tükrözik, és tanúbizonyságot tesznek az itteni németek patriotizmusáról.
Özvegy Eisenkrammer Györgyné sz. Marlok Anna, aki 1940-ben 65 éves volt, a következőket mesélte Bonomi Jenőnek: ?A mamám mesélte, hogy a gyerekek mindnyájan együtt ültek a szobában, amikor jött a szomszéd és megkérdezte, hogy a nagypapa miért nem zárja be a gyerekeit a krumpliverembe. Ő ugyanis bezárta már a sajátjait, mert jönnek a katonák és lelövik őket. A mamám az anyjával hazafelé ment a nagymamától, mikor jött egy csomó katona és az egyik azt mondta, hogy ezt a falut mindjárt az első háznál fel kellett volna gyújtani, amikor bejöttek. A katonák az udvarokban állították fel üstjeiket, és ott főztek. De ha a konyhában volt hely, akkor ott. Az embereknek oda kellett adniuk mindent, amijük volt. Egyszer mikor főztek, még nem volt kész az étel és trombitaszó hallatszott, a katonáknak tovább kellett vonulniuk. Fölborították az üstöket és már indultak is... A nagyapám mesélte, hogy beteg volt, de a katonák a hajánál fogva kicibálták az ágyból, be kellett fognia nekik és nyolc napig úton volt velük... A nagyapám, aki 84 évet élt, ő mesélte, hogy fogniuk kellett a kaszákat és a vasvillákat és Nagykovácsin keresztül Biára mentek. Mire odaértek, jól berúgtak, mert bort ugye vittek magukkal. Ott fetrengtek részegen, mikor azt mondták, hogy vége a háborúnak és haza mehetnek.?

Dr. Mirk Mária