A pilisi szénelőfordulás területét a Zsíros-hegy és a Nagyszénás kiemelkedő dolomitja két medencére osztja: a pilisvörösvár-pilisszentiváni és a nagykovácsi medencére. A medence szénelőfordulásának felkutatása a budai hegyekben, Budakeszi határában kezdődött 1812-ben, de nem hozott eredményt. Sikeresebbek voltak a Pilisvörösvár határában végzett kutatások, melyek eredményeként természetes kibúvásokon 1850-ben megindult a széntermelés. A nagykovácsi teknő északi oldalán, ugyancsak természetes kibúváson, 1876-ban kezdték meg a bányászatot.
Pilisszentiván határában a gróf Karácsonyi-birtokon 1850-ben kezdtek szenet fejteni a ?Schuhnagel?-árokban talált természetes kibúváson. 1858-tól ezen a területen további kutatások is folytak, melyek eredményeként 1860-ban Szentiváni Kőszénbányák néven alapítottak vállalkozást. 1861-1863 között jelentős mennyiségű szenet termeltek ki. A bánya bezárása az öngyulladás miatt keletkezett bányatüzek szükséges következménye volt.
1850-ben a község lakosainak száma 580 volt, az emberek kizárólag földműveléssel foglalkoztak. A bánya új megélhetési formát jelentett, de a helybéliek eleinte idegenkedtek a föld alatti munkától. Ezért, mint azt az anyakönyvek is bizonyítják, idegenből érkeztek a bányászok és a bánya bezárása után továbbvándoroltak.
A szentiváni szénmezőből ez időben összesen mintegy egymillió bécsi mázsa (azaz 500 000 q) szenet termeltek ki, amit kocsifuvarral szállítottak Budára. A fejtést a víz, a rossz levegő és a bányaégések miatt beszüntették. Az idősek elbeszélése szerint a bánya a szén gyenge minősége miatt zárt be. A szenet a község gazdái szerződéses alapon szállították lovas kocsijaikkal, majd eladatlanul rakták le a Duna-parton, hogy teher nélkül tudjanak hazajönni. 1876-ban Galgóczi azt írja Szentivánról, hogy ?van széntelepe, de nem míveltetik?. 1878-ban Hantken Miksa így ír: ?A szentiváni szénbánya művelését a bányában támadt nagyobbszerű telepégés folytán, mely a fejtést nagyon nehezítette, sőt lehetetlenné tette, szüntették meg. A széntelepek további folytatásukban való feltárása pedig mindeddig nem történt meg. Tekintve a szentiváni széntelepeknek vastagságát és a budai-vörösvári völgy kiterjedését, ... a kutatásoknak sikeres eredménye volna.?
A szentiváni bánya megszűnése után Éder Ferenc Mátyás pesti kereskedő Nagykovácsiban nyitott bányát (1863-1876), melynek 15 öl mélységű aknájából 1874-ben 15 036 q, 1875-ben 10 837 q szenet termeltek ki. 1880-ban a Zwierzina morvaországi bányatársaság a régi nagykovácsi bányától kb. 1200 m távolságban szénkutatási munkálatokat indított. A bányászatot 1881-ben kezdték 43 m mélységben. A ?Familienglück? (Családüdve) nevű aknát később 140 m-ig mélyítették és 1900-ban történt bezárásáig mintegy 180 ezer tonna szenet fejtettek ki a területéről.
Községünkben a bányászat 1892-93-ban indult meg újra önerőből Loser Mátyás kutatásai alapján a 60 m mély Irma-aknában és a 180 m hosszú Irma lejtősaknában. Ettől az időponttól kezdődően a bánya tulajdonjoga egyik kézből a másikba került. 1894-ben létrejött a Solymári-Nagykovácsi-Szentiváni Bányavállalati Betéti Társaság. Az újabb és újabb kutatások igen költségesek voltak, így 1895-ben a Budapestvidéki Kőszénbánya és Ipar Részvénytársaság tulajdonába került a bánya minden jogával és vagyonával együtt, majd 1898-ban a belga érdekeltségű ?Budapestvidéki Kőszénbánya Rt.? (,?Societé anonyme des Charbonnages du Bassin de Budapest?) vette át. Ezzel megindult a nagy mennyiségű, rendszeres ? átlagosan napi 100 vagonos ? széntermelés.
Az Irma-aknát még abban az évben megszüntették csekély mélysége miatt, ugyanakkor viszont lemélyítették az Erzsébet-aknát a Solymár-Szentiván főközlekedési úttól 400 m-re délre. 1902-ben már napi 21 vagon jó minőségű barnaszenet termelt, egy év alatt pedig ez a mennyiség 43 vagonra emelkedett, amit egy 800 lóerős szállítógép hozott a felszínre és a bánya saját mozdonya szállított a solymártelepi állomásra. A mozdonyt a gyerekek a századelején darálónak nevezték. Az Erzsébet-aknában 1925-ben fejezték be a termelést.
A pilisszentiváni medence szene 1900-tól vált igazán jelentőssé, amikor a Budapestvidéki Kőszénbánya Rt. kapta meg a szénkutatási jogot. A bánya dolgozóinak száma ekkor 291, négy év múlva már 486 volt, ebből átlagosan 362 föld alatti és 124 külszíni munkás. A részvénytársaság 1904-ben megkezdte a pilisvörösvári szénmezők kiaknázását is, mégpedig a 246 m mélységű Lipót-aknával, amelyet 1940. december 1-ig műveltek. A Lipót-aknától délre, mintegy 300 m távolságban 21 fokos, 160 m mély lejtaknát nyitottak 1917-ben ?Új-akna? néven. Kilenc év múlva azonban a termelés csökkenése miatt beszüntették.
Solymár területének határán, a Szélhegy (Plutiberg) északi lejtőjébe mélyítették a 173 m mély Solymár-aknát. Ezt 1933. június 28-án azonban elöntötte egy 12 m3 / perc erősségű vízbetörés, mely emberéleteket is követelt. 11 ember rekedt a lezúduló víz mögött és csak kilencüket tudták élve kimenteni. A belga érdekeltségű részvénytársaság még ugyanebben az évben a szénterület kimerülése címén ezt az aknát is beszüntette, azután végleg eltűnt a szentiváni bányászat történetéből.
1928-ban a szentiváni szénterület nyugati részén, a Karácsonyi-birtokon Hauser Lipót és társa ?Hungária Kőszénbánya Rt.? néven mélyítette a Hungária-aknát, de ez is csak tíz évig üzemelt. 1938-ban úgy tűnt, hogy Szentivánon a szénvagyon kimerülése miatt halálra ítélték a bányászatot.
1941-ben magánvállalkozásként a ?Pilisszentiváni Kőszénbánya Rt.? új bányát nyitott, ahol augusztusban meg is indult a termelés. Itt meg kell említeni dr. Ajtay Zoltán nevét, aki a bánya egyik tulajdonosa volt és egyben bányamérnökként vezette a munkálatokat is. Ez idő alatt született a Borbála-táró és az István-akna, és ekkor hozták felszínre az addig feltárt szénvagyon 50 %-át.
1946. szeptember 1-jével a bányászat állami kézbe került.
A pilisi szénmedence hosszú és változatos múltra tekint vissza, mely idő alatt a II. világháború végéig is már mintegy 5 millió tonna szén került kitermelésre. 1945 előtt a pilisi széntermelés napi mennyisége 400-800 tonna között változott. Közvetlenül a háború vége előtt csak az István-akna működött, melynek napi termelése 150 tonna volt. A bányászat helyi rohamos fejlődéséhez a bányák állami kézbe vétele adta meg a lehetőséget. Ennek során 1948-ban megkezdődött a Jóreménység-altáró feltárása, melyben a termelés az északi és az Antal-mező előkészítésével indult meg, s nyitott lehetőséget a Nagykovácsi II. bányaüzem létesítésére is. A pilisvörösvári-pilisszentiváni medence szénrétegének vastagsága 2,2 és 8 m között ingadozott, a kitermelt szén fűtőértéke pedig 1400 és 4500 kcal között volt.
A Nagykovácsi II. bányamező létesítésére 34 millió Ft-ot fordítottak, melynek építése 1954-ben kezdődött és 1961-ben fejeződött be. Az üzemrész termelési kapacitása 500 tonna/nap volt.
Az üzem legnagyobb létesítménye a 3200 m hosszú Nyugati-táró volt, amely a Jóreménység-altárót a nagykovácsi bányamezővel kötötte össze. Kihajtása dachsteini norikumi fődolomitban történt, 5,5 m-es szelvényben, amely biztosítást nem igényelt. Eleinte kézi, majd gépi rakodással történt a felszínre hozott kőzet elszállítása.
A csilleváltás meggyorsítására 15 csillés vándor-kitérős, rugós váltó berendezést alkalmaztak, a lyukfúrás rendszere azonban változatlan maradt. Az utóbbi technológiával megvalósították a ?gyorsvágathajtás? egyik módszerét, és így havonta 170-190 m táró kihajtása vált lehetségessé. Az üzem termelésének 90 %-át a Jóreménység-altáró adta, ahol négy bányamező alakult ki. Ezek közül legjelentősebb a Delta I. bányamező, ahol a terület a leggazdagabb volt, utána következett a Delta II. mező, majd az északi és a déli mező. A két utóbbi bányamezőre és az István-aknára jellemző, hogy a művelés célja a korábban bennhagyott gyengébb minőségű területek lefejtése volt.
A széntelepülés igen kellemetlen tulajdonsága, hogy nagy a kéntartalma (3- 4%) és nagy mennyiségben található benne pirit konkréció. Ezért a tűzveszélyt csak úgy lehetett elkerülni, hogy minden felhagyott bányatérséget gondosan beiszapoltak. A Fehér út kezdeténél, az Antónia-ároknál volt a kb. 1 km hosszú homokbánya (a 60-as években pedig már a mai szeméttelep helyén), ahol az iszapoláshoz napi 1300 csille homokot termeltek. A homok az összesen 3600 m hosszú kötélpályán jutott el az iszapolási helyekre, ahol a Slötyi vizével, vízágyúk segítségével mosták be a felhagyott vágatokba.
A tó a Slötyi nevet a német ?Schlamm? szó után kapta, ami iszapot jelent. A tó az idősek emlékezete szerint mindig is megvolt. Elmesélésük szerint úgy keletkezett, hogy még a múlt században a helyéről bányászták ki az iszapoláshoz szükséges homokot, és később ez a gödör telt meg vízzel. Mivel a Slötyi a régi Erzsébet-akna szenének kibányászását vízbetöréssel fenyegette, a tó 260 ezer m3 vizét 1964-ben lecsapolták. Ezután hosszú évekig mély gödör ásított a tó helyén, alján pedig egy szivattyúház volt, amelyből vastag cső vezette el a vizet. A tavat a bánya leállítása után ismét hagyták feltöltődni.
A mai Kőfaragó Vállalat helyén volt a szénosztályozó, ahol a szenet helyben, a bányából való kiszállítás után osztályozták. A kézi osztályozás úgy történt, hogy a csilléből kiborított szenet két munkás lapáttal egy ferdén felállított rostára szórta, így az apró szemű szén áthullott a rosta lyukain, a nagyobb, jobb minőségű pedig fennmaradt. Ilyen módon az István-aknán például műszakonként 120-130 csillényi szenet osztályoztak. A termelés színvonalának emelése érdekében került sor az osztályozó korszerűsítésére 1957 és 1960 között 3,8 millió forint beruházással. Elkülönítve tárolták a jó minőségű nagykovácsi szenet és az ipari, csak hőerőműben elégethető pilisi szenet, majd rázószalagon osztályozták és válogatták. A használhatatlan kődarabok a meddőhányóra kerültek ? ez ma a Slötyi és a Csali csárda mellett lévő domb ?? amit régen ?siffer?-nek neveztek. Az elnevezés a német ?Schiefer? szóból ered, ami palát jelent; a szén között található pala, ill. palás szerkezetű meddő kőzet miatt. A meddőhányóra elsősorban a nem haszonanyagok kerültek ki, mint pl. dolomit, agyag, mészkő, márga stb. Az osztályozó korszerűsítésével egyidejűleg történt meg a meddőhányóra vezető vasszerkezetű híd újjáépítése és az osztályozó széntörővel való ellátása 1,4 millió forint beruházással.
A korszerűsített osztályozóra a szenet a Jóreménység-altáróból és az István-aknából keskeny nyomtávú villanyvasúttal szállították. A szállítás 4 db 50 lóerős, 8 tonnás, 550 KW-os egyenáramú felsővezetékes mozdonnyal történt, amelyeket akkoriban ?mukinak? neveztek. Ezekkel a mozdonyokkal nem csak a csilléket húzták, hanem az ún. népes kocsikat is, amelyekkel a bányászokat szállították a munkahelyükre.
1963-ban 20 millió forint ráfordítással, a rendelkezésre álló szénvagyon átmeneti növelése érdekében kezdődött meg az István-akna bővítési programja, mely a volt Erzsébet-akna leműveletlen pilléreinek feltárását célozta. A feltáró vágatok jelentős részét dolomitba vájták, ezért biztosítás nélkül sem omlott össze. Az olyan helyeken, ahol a vágat feletti kőzetréteg puha volt, ott a vágatokat 2,5-3,5 m átmérőjű acélgyűrűkkel biztosították. Ez a program 0,5 millió tonnával növelte a pilisi szénmedence szénvagyonát.
A bánya 1965-ben 1213 dolgozót foglalkoztatott. A munkások fele helybéli, ill. pilisvörösvári volt, csak elenyésző kisebbségük jártak Nagykovácsiból, Solymárról, Pilisszántóról, Dorogról, Tinnyéről és Budapestről.
Az 1968-as községi krónika szerint ?a tavalyi gazdasági évet a bánya 1 millió forint nyereségrészesedéssel zárta, amire az üzem fennállása óta nem volt példa. Ekkor műszakonként 1066 tonna szenet bányásztak, a létszám 786 fő volt?.
?A Pilisi Bányaüzem az előzetes terveknek megfelelően 1969. december 31-én beszüntette termelőtevékenységét. A bányaüzem felhagyását nem az üzem szénvagyonának kimerülése, hanem az utóbbi évek során az energiahordozók struktúrájában bekövetkezett változás, az alacsony kalória és az ebből eredő gazdaságtalan termelés tette szükségessé.? (Idézet a Község Krónikájából)
1994-ben községünk bányászemlékművet állított azért, hogy legyen hol emlékezni a régi időkre, és hogy a fiatalok se felejtsék el a kezdeteket.

Osztheimer Gabriella