Pilisszentiván.hu
2018.08.21. Sámuel, Hajna napja van

A polgárok Európája – 30 év partnerkapcsolati párbeszédben

A partnerkapcsolat 30. évfordulóját ünnepeljük

Marktleugast és Pilisszentiván között 30 éve áll fenn baráti kapcsolat


EU

Kedves Polgárok! A partnerkapcsolat 30 éves jubileuma alkalmából, amelyet ebben az évben, 2018. október 19. és 23. között Magyarországon fogunk megünnepelni, átlapoztuk a történelemkönyveket, keresgéltünk a kartonokban és valami különlegeset találtunk ki az Önök számára.

A jubileumi évben lapunk minden számában, valamint a honlapunkon is, beszámolunk Önöknek a magyar-német kapcsolatokról, a mögöttük álló eseményekről, Marktleugastról és a lakosságáról, valamint a 30 éves partnerkapcsolatunk keletkezéséről és történetéről. Ígérjük, izgalmas lesz!


I. rész

Az egyik első könyv, amely a kezünkbe akadt, Georg Bauer „Egy népcsoport sorsfordító útja Szentivánról a kulmbachi járásba” című írása volt. Georg Bauer nélkül soha nem lett volna lehetséges, illetve soha nem jött volna létre a Pilisszentiván és Marktleugast között fennálló, élő és példa nélküli partnerkapcsolat, amelyet ma is megélünk. Ezért szeretnénk Önöknek rövid betekintést adni Georg Bauer életébe.

Georg Bauer 193. január 23-án született Pilisszentivánon. Ott végezte el 1937 és 1940 között az általános iskolát, majd a német Jakob Bleyer Gimnáziumot Budapesten. Miközben az édesanyját és a testvéreit több másik családdal magyarországi németként már 1944 kitelepítették Marktleugastba, az akkor 14 esztendős Georg Bauer csak 1945-ben jutott el oda a Szudéta-vidéken keresztül. Németországba érkezve Georg Bauer ácsnak tanult. 1956-ban feleségül vette Elisabeth Angelit, aki a szomszédos Pilisvörösvárról származott. A házasságból két lányuk és egy fiuk született. 1964-ben Georg Bauer más munkát választott és az akkori BELG, ma Bayernwerk cégnél helyezkedett el. 1988-as nyugdíjazásáig állt ott alkalmazásban, a műszaki irodán. 2015. május 14-én bekövetkezett haláláig rengeteget tett a partnerkapcsolatért.

A saját múltja, és az a vágya, hogy hidat építsen régi magyarországi otthona, illetve új hazája, a szép frankföldi Marktleugast község között, feleségével együtt már korán arra ösztönözte, hogy a két falu közötti partnerkapcsolat fáradhatatlan motorjai legyenek. Ő volt ennek az erős baráti kapcsolatnak a kezdeményezője. A Marktleugast és Pilisszentiván közötti partnerkapcsolat terén tett fáradozásainak és érdemeinek méltó emlékéül és elismeréséül az ő 2002-ben, „Egy népcsoport sorsfordító útja Szentivánról a kulmbachi járásba” címmel megjelent könyvéből szeretnénk idézni. Ebben lenyűgözően írja le a kapcsolatteremtés első lépéseit Németország és Magyarország között.

Sok örömet kívánunk Önöknek az olvasás során!

A fotón (balról) Pénzes Gábor, Elisabeth Bauer, Hannelore Huhs és Georg Bauer.


Részlet Georg Bauer: Egy népcsoport sorsfordító útja Szentivánról a kulmbachi járásba című könyvéből

Előszó

A második világháború befejezése óta már, hála Istennek, sok év telt el. Egy olyan háború ért véget, amely kimondhatatlan szenvedést és nyomorúságot hozott az emberekre, de a világrendet is kiforgatta sarkából. Például 12 millió, sőt még több németet űztek el ősi hazájukból és fosztottak meg jogaiktól és vagyonuktól, ezen kívül a magyarországi német nemzetiségűeknek még a második világháborúban való kollektív bűnösséget is felrótták. Magyarországról a második világháború után 225.000 német származású embert űztek el Németországba. Magyarországon még 220 ezren maradtak, akik – mivel a háború után a német nyelv használatát a templomban, az iskolában és a közéletben is megtiltották – a „néma generációvá” váltak. Ez volt az oka annak, hogy a következő generációk teljesen elfelejtették sváb nyelvjárásukat, illetve azt nem tanulták meg szüleiktől és nagyszüleiktől. Mivel Magyarországon, de különösen Pilisszentivánon (Sanktiwan) nem történt meg a múlttal való szembenézés, ezért szükségesnek tartom, hogy az ismertetett eseményeket szülőfalunk utókora számára dokumentálva megőrizzem.

A dunai svábok, avagy magyarországi németek

Dunai sváboknak nevezik azokat a németeket, akik Magyarország egész területére, illetve a Duna térségébe települtek. A Magyarországra települteket sajátosan magyarországi németeknek (német nyelven: „Ungarndeutsche”) nevezik, azonban a helyes megnevezés a Magyarországon élő németek („die Deutschen in Ungarn) volna. Miután Savoyai Jenő herceg 1683-ban elűzte a törököket, német telepeseket hívtak a magyarok elnéptelenedett országába. A telepesek akkoriban Elzász–Lotaringiából, Pfalzból, Baden–Württembergből, Hessenből, Frankföldről és Bajorországból, továbbá más európai országokból jöttek. Őket már akkoriban svábnak („Schwaben”) nevezték, jóllehet valójában csak egy részük érkezett a sváb térségből. A XVII. és XVIII. században több mint 150.000 német parasztember és kézműves vándorolt ki addigi hazájából Magyarországra.

Az elsők lelték a halált,
A második is csak ínséget talált,
Kenyeret pedig csak a harmadik talált.


(„Die Ersten fanden den Tod,
Die Zweiten fanden die Not,
Die Dritten erst fanden das Brot.”)

Németországból jöttek, a király valaha tisztelettel hívta őket, felszántották a földet. A pusztaságból virágzó országot teremtettek, a mocsárból új világ emelkedett fel.

És menniük kellett; felvették a keresztjüket, a tehetetlenségtől meggörnyedve és meggyötörve vitték, a sebek még ma is érezhetők.

Egy népcsoport sorsfordító útja Szentivánról a kulmbachi járásba – A második világháború vége elétti és utáni események

Hasonló címet már 1976-ban is választottam a kulmbachi Bayerische Rundschau című újság az évi harmadik számának szülőföld-mellékletében megjelent cikkem számára. Ma újra ezt a címet szeretném használni, mert több mint ötven évvel az események után még mindig találó. Az akkori események sok ember számára kimondhatatlan szenvedést, nyomorúságot és fájdalmat jelentettek. A Magyarországon élő németek csaknem háromszáz évvel ezelőtti betelepülésük után, az első időkben szerény és szegényes életet éltek, bár nagyon keményen dolgoztak. Csak a századforduló és az 1914–18-as első világháború után kaptak meg bizonyos jogokat. Ettől függetlenül a németek mindig ki voltak szolgáltatva egy bizonyos nyomásnak a magyar nacionalisták részéről, folyton megpróbálták elmagyarosítani a német lakosságot. Így például szinte lehetetlen volt állami munkahelyet kapni, ha az ember egyidejűleg nem magyarosíttatta a nevét. Miután Németországban politikai változások történtek és az emberekben tudatosult külföldön élő honfitársaik létezése, a magyarországi németek is szélesebb körű jogokat kaptak.

Például megengedték nekik, hogy német iskolákat alapítsanak, és hogy az olyan településeken, ahol a lakosság többsége német, a tanítás vegyesen folyjék, azaz németül és magyarul. Magasabb szintű oktatási intézményeket is alapítottak, közülük az egyik a budapesti Jakob Bleyer Gimnázium volt. Ehhez egy internátus is tartozott, amelyben jelen sorok írója is lakott. Az iskolát arról az emberről nevezték el Jakob Bleyer Gimnáziumnak, aki népcsoportunk akkortájt minden bizonnyal legnagyobb és legtehetségesebb személyisége volt. Jakob Bleyer abban az időben miniszterként képviselte a kisebbségeket a magyar kormányzatban.

Ez a gimnázium és a németek más oktatási intézményei lettek volna hivatottak arra, hogy kineveljék azt az égetően szükséges értelmiségi réteget, amely nagyon fontos lett volna a népcsoport fennmaradása és továbbfejlődése érdekében. Sajnálatos módon ezek a kezdeményezések hirtelen megszakadtak, sőt kudarcra lettek ítélve. A németországi és a magyarországi nacionalista hatások népcsoportunk végzetét jelentették és a politika játékszerévé tették. Így például már az 1940-es évek elején, majd később is, egy Németország és Magyarország közötti egyezményre hivatkozva a magyarországi németek közül a katonai szolgálatra alkalmas férfiakat behívták a német hadseregbe, főként a Waffen SS-be. Ez sokak számára a halált és a pusztulást jelentette, ám egyesek számára a túlélést. Azért a túlélést, mert a háború után fogságba kerültek, és megmenekültek a kommunista törvényszolgák megtorlásai elől. Így hát jött, aminek jönnie kellett.

A szovjet haderő háborús frontja már a fővároshoz, Budapesthez közeledett, az ország egész területén harcok dúltak, és az emberek között hatalmas félelem és nyugtalanság uralkodott. Ebben az időben – 1944 novemberét írtuk – német katonák voltak bekvártélyozva Pilisszentivánon csakúgy, mint mindenütt az országban. A német Wehrmacht visszavonulóban volt, és Budapestet erőddé nyilvánították. Ezzel egy időben a Wehrmacht felhívást intézett a német származású lakossághoz, amely nagyjából így hangzott:

Az olyan személyeknek és családoknak, akik magukat az 1941-es népszámláláskor német származásúnak vagy német anyanyelvűnek vallották, továbbá azoknak, akiknek hozzátartozójuk van a német hadseregben, szerfelett javasoljuk, hogy éljenek a Németországba való evakuálás lehetőségével. A Wehrmacht gondoskodik az evakuálásról, és megteremti az utazás feltételeit is.

(Német eredetiben: „Personen und Familien, welche sich 1941 bei der Volkszählung zur deutschen Abstammung und zur deutschen Muttersprache bekannt haben, ferner solchen, welche Angehörige beim deutschen Militär haben, wird dringend geraten, von der Evakuierung nach Deutschland Gebrauch zu machen. Die Wehrmacht sorgt dür die Evakuierung und stellt auch die Transportmöglichkeit zur Verfügung.”)

Akkoriban ezt az intézkedést átmeneti megoldásként állították be, és továbbra is végső győzelemről beszéltek. Az evakuálás célja az volt, hogy a végső győzelemig megóvja az embereket a szovjet haderők kegyetlenkedéseitől, melyeknek híre megelőzte bevonulásukat. De nem csak a szovjetek, hanem a nacionalista–kommunista törvényszolgák megtorlásaitól is. Ám az események és a háború kimenetele az érintettek számára mást hozott.

A sors nem így akarta. A végső győzelem eszméje nem csak a haderő számára, hanem még inkább a sok millió ember számára hatalmas tévkövetkeztetésnek bizonyult. Utólag nézve az evakuálás végleges búcsú volt, legalábbis akkoriban annak tűnt. Egyik napról a másikra hátra kellett hagyni házat és gazdaságot, és ami sokkal súlyosabb volt, emberektől kellett fájdalmas búcsút venni. Ilyenformán részben apát és anyát, testvéreket, sőt még gyerekeket is hátra kellett hagyni, sok családot évtizedekre szétszakítottak. Apák és fiúk a háborúban voltak, senki sem tudta, hol, és azt sem tudták, lesz-e valaha viszontlátás.

Tehát ebben az időszakban érkezett az említett felhívás, és a kisgyermekes asszonyok tanácstalanok voltak, a bizonytalanság sok szenvedést okozott az embereknek. Nem csak azok, akik elhagyták hazájukat, hanem azok is, akik otthon maradtak, nagy félelemben és nyugtalanságban éltek. Itt kell elmondani, hogy az evakuálás keretében akkoriban körülbelül 360 személy hagyta el Pilisszentivánt. Hogy valamennyien kizárólag a korábban említett okok miatt hagyták-e el a falut, azt itt nem kívánom megállapítani. Utólag azonban kiderült, hogy a németek Magyarországról való kiűzése során olyanoknak is el kellett hagyniuk hazájukat, akik 1941-ben magyarnak vallották magukat. Akkoriban voltak olyan esetek, hogy a nagyszülők és a szülők egyetlen szót sem tudtak magyarul, a gyerekek viszont magyarnak vallották magukat.

Itt jegyezzük meg, hogy Pilisszentivánon nem volt kényszerű kiutasítási parancs, mert abban az időben még folyt a szénfejtés, és égető szükség volt a szénre, mint energiahordozóra. Az akkori kormányzat dekrétuma tehát úgy rendelkezett, hogy a bányászembereket, akik túlnyomó többségben német származásúak voltak, nem utasítják ki. Így történt, hogy Pilisszentiván és a szomszédos Pilisvörösvár német lakosai nem tapasztalták meg a kiutasítást. A származás melletti kiállásnak ez a problémaköre létezett, és még ma is létezik Magyarországon. Minden embernek szabadságában áll annak éreznie magát, aminek szeretné, de döntenie kell, és döntése mellett ki kell állnia. Röviddel az 1990-es rendszerváltás után egy magyarországi német újságban (Neue Zeitung, 41. szám, 1990. október 13.) a következőket írtam.

„Távolról sem elég németországi látogatások alkalmával németnek kiadni magunkat, csupán azért, hogy bizonyos előnyöket élvezhessünk (ún. látogatópénz).”

Sokkal inkább akként kell élni. Itt a budapesti Magyarországi Németek Szövetségének 1985-ös Irodalmi Körleveléből szeretnék két mondatot felhasználni.

„Mint ember, német vagyok, mint állampolgár, magyar. Így, és nem másként élték és őrizték meg identitásukat szüleink és elődeink a betelepülésük óta eltelt majd’ háromszáz évben.”

(A következő részben a történtek felidézését Georg Bauer könyvének „Családunk sorsa” című fejezetével folytatjuk.)


  Kapcsolat

Cím: 2084, Pilisszentiván, Szabadság u. 85.
Telefon: 26/367-322
Fax: 26/367-397
E-mail: hivatal@pilisszentivan.hu