Pilisszentiván.hu
2023.02.03. Balázs napja van

Egy kreatív asszony története

Egy kreatív asszony története

Festésben, fotózásban és foltvarrásban is csodálatos alkotásokat készít Berecz Ildikó. Bemutatkozó kiállítását október 20-tól láthatjuk a Generációk Házában, ennek apropóján beszélgettünk vele.

Berecz Ildikó, ha akarná, sem tudná letagadni, hogy igazi kreatív ember. Az erdő szélén álló háza szobáit az ő festményei és fényképei díszítik, a fogason kézzel készített hátizsák lóg, a kanapékat és ágyakat patchwork takarók fedik, és még a lépcsőfordulóba is jutott két egyedileg varrt kép. Mintha egy mese elevenedett volna meg előttünk…

Amikor készültem erre az interjúra, kevés információt találtam a munkásságáról. Ez az első kiállítása?

Igen, és ez is véletlenül jött létre. A nyár elején készítettem egy kis hátizsákot. Ebbe szeretett bele az én Anna barátnőm, aki kapott tőlem egyet a névnapjára. A férje rákérdezett, hogy ha ilyen szép dolgokat alkotok, miért nem volt még kiállításom? Azt válaszoltam, hogy még soha senki nem rendezett nekem, de ha ő megteszi, én összegyűjtöm az anyagot hozzá. Szavamon fogott, és megszervezte. Annának is jutott feladat, ő nyitja meg a kiállítást. Én pedig kérhetem vissza „kölcsönbe” az ország minden tájáról, sőt a határon túlról is a munkáimat.

Olyan messze kerültek?

Én nem a fióknak dolgozom: amikor alkotok, akkor az vagy nekem fontos valamiért, vagy valakinek készítem, épp úgy, ahogy édesanyám tette. Ebben az a jó, hogy a munkáim személyesek, sokszor eszembe jut alkotás közben a tárgy leendő tulajdonosa, próbálom megérezni, minek örülne igazán. Elképzelem, ahogyan majd használni fogja, ahogy örül neki. Ez a legszebb része a művészetnek. A másik örömforrás az, amikor találkozom a munkáimmal. Azokat a takarókat, amiket a barátnőimnek varrtam, el szokták hozni a találkozóinkra.

Az édesanyja is alkotó ember volt?

Anyukám, Szabados Lajosné Terike népi iparművész volt, a Magyar Foltvarró Céh alapító tagja, az Észak-Magyarországi Régió titkára, úgyhogy azt is mondhatom, beleszülettem az alkotásba. Anyu textiles volt: hímzett, szőtt és patchworkot készített, és tanította is. Én pedig kipróbáltam mindent, amit ő csinált. Az első sikerem 1980-ban volt: anyu a tudtom nélkül beküldte egy pályázatra az egyik szentistváni mintával készült falvédőmet, amely a harmadik helyet nyerte el. 2006-ban aztán meghalt anyu, és rám hagyta az összes anyagát, a cérnáit, a varrógépeit, a kész és félkész munkáit.

Van köztük olyan, ami különösen kedves?

Itt van az irodámban egy takaró, amit még ő készített a mi gyerekkori ruháinkból. A foltvarrás ma úgy néz ki, hogy egy új anyagot felszabdalok, majd újra összevarrom. Eredetileg azonban a maradékok teljes felhasználásáról, újrahasznosításáról szólt. Az ember csak gyűjtötte és gyűjtötte egy dobozba a néhány centiméter széles anyagmaradványokat, az elnyűtt férfiingek ép darabjait, majd többnyire télen nekiállt, összevarrta őket egy megadott elv szerint. Van, hogy komoly tervezés után, van, hogy mindenféle előre tervezés nélkül, de egyszer csak kialakul a minta, például egy csodaszép kaleidoszkóp-mintás takaró. Ilyen volt az első munkáim egyike, és bár nem tökéletes, de nagyon büszke vagyok rá.

Az anyukája mutatta meg a kulisszatitkokat?

Érdekes módon nem ő tanított, hanem az unokanővérem, Kupihár Jánosné Kati. Ő viszont anyukámtól tanult mindent. Úgy történt, hogy elesett, eltörte a lábát, és édesanyám odautazott hozzá ápolni őt. Néhány nap múlva közölte vele, hogy „ha már itt fekszel, és semmit nem csinálsz, legalább töltsd hasznosan az időt”, és megmutatta neki a foltvarrás alapjait, majd később a finomságait. Kati ma az Egri Kolping Foltvarró csoport vezetője, a kiállításom szakmai kurátora. Fantasztikus táborokat tart Felsőtárkányban, ahol egyszerre 60-70 embernek adja át a tudását. Néhány évvel később a vállát törte el, akkor én mentem hozzá segíteni, épp egy ilyen táborba. Mielőtt elindultam volna, a lelkemre kötötte, hogy varrógépet, biztos, ami biztos, azért hozzak. Így „visszatanította” nekem azt a tudást, amit egykor anyukám adott át neki. Ez hat évvel ezelőtt volt, akkor kezdődött az én „foltossá” válásom.

A fényképezést viszont az anyukája tanította meg önnek…

Anyukám még 1964-ben vett egy Exa fényképezőgépet az NDK-ban, és azzal fényképezett. Emlékszem, a sötétszoba a fürdőszobánkban volt, ott hívták elő apukámmal a képeket. Nem volt nekik nagy ördöngösség, hiszen mindketten vegyészként dolgoztak a Tiszai Vegyi Kombinátban. Az eredeti végzettségem nekem is vegyész, de filmet már nagyon régen nem hívok elő, sőt be kell valljam, én már mobiltelefonnal fotózom.

Melyik a kedvenc képe?

A szívemhez nagyon közel áll a szülővárosomról, Tiszaújvárosról készített képsorozatom, illetve egy téli, ellenfényes portré. A szomszéd kislány, Szofi látható rajta, amint épp beleugrik egy pocsolyába. Ekkor tudtam meg tőle, hogy vannak „tocsogós” és „ropogós” pocsolyák. Amibe pedig beleugrott, az történetesen szív alakú volt…

Önnek is vannak gyermekei?

Két lányom van, akkor költöztünk ide Pilisszentivánra, amikor kicsik voltak. A férjem építész, és már 1995 óta építkezett itt. Az volt az egyezség köztünk, hogy 2000-ben beköltözünk, hogy a kisebbik gyerekünk itt kezdhesse az iskolát. Ada és Kata már kirepültek a családi fészekből, egyikük szociálpedagógus lett, ám egy gyógyszercégnél dolgozik, a másik pedig belsőépítészettel és grafikával foglalkozik.

És Ön mivel foglalkozik?

Jelenleg a családi vállalkozásunkban dolgozom. Korábban 15 évet töltöttem a Semmelweis Egyetem gyógynövény- és drogismereti tanszékén oktatási asszisztensként. Ebben az időszakban végeztem el a műszaki rajzolói képzést. Dr. Petri Gizella Gyógynövény és drogismeret című könyvéhez, amelyből a mai napig is tanulnak, én készítettem az illusztrációkat, sőt néhány aromaxos illóolajon is az én rajzaim vannak. Később a Természetgyógyász Magazin elődjénél dolgoztam, azután a Nemzeti Egészségvédelmi Intézetben (NEVI) töltöttem majd 15 évet. 2007-ben léptem ki a közalkalmazotti létből.

Az alkotómunka azonban jó tíz évvel később kezdődött…

A nagy kiugrás akkor történt, amikor a lányok elköltöztek. Hatalmas lakásfelújításba kezdtünk a férjemmel, az emeleten mindent átrendeztem. Egy alkalommal egyedül voltam itthon, végeztem a munkámmal. Gondolkodtam, hogy mit is csináljak? A két lányom sokat festett, volt itthon akrilfesték. Eszembe jutott, hogy mi lenne, ha kipróbálnám… Aznap délután három kép is született…

Végül egy festőszoba is lett a házban…

Eredetileg a férjemnek alakítottam ki ott dolgozószobát. Aztán láttam, hogy alig jár fel, nem is használja. Én pedig szép suttyomban, mint az iszap, becsordogáltam oda a festős holmijaimmal. Így lett az egyik lányom szobájából varró-, a másikéból pedig festőszoba. Amikor közeledett a hatvanadik születésnapom, mondtam a férjemnek, hogy ne is gondolkodjon, mivel lep meg: bútorlapot kérek, amivel lefedhetem a lányaim biliárdasztalát, hogy szabhassak rajta. Nagyon profin megoldotta, szükség esetén továbbra is lehet biliárdozni.

Gondolta volna, hogy valaha kiállítása lesz?

Őszintén szólva sosem törekedtem ilyen babérokra, de most, hogy mégis megtörténik, nagyon büszke vagyok rá. Anyukám emlékének ajánlom ezt a kiállítást, aki a példaképem, és akitől a legtöbbet tanultam a világon.

Az interjú során készült képeket ebben a galériában nézhetik meg.

Herczku Nóra


  Kapcsolat

Cím: 2084, Pilisszentiván, Szabadság u. 85.
Telefon: 26/367-322
Fax: 26/367-397
E-mail: hivatal@pilisszentivan.hu